a nyugodt kellemes érzés után elkezdődik a belülről fesziités. Amikor legyőz az, amit beléd raktak. Hirtelen felébred és elkezdi nyomni magát kifelé. Izmaid megfeszülnek, szemeid kipattannak, arcod siirásba torzul, éles felsóhajtás és érzed megint ott van. Az idő múlásának tudata. Nincs visszaút, iigy alakult. Sose fogod megtudni, h történhetett volna-e máshogy. Elrontottál valamit? Mit kell, hogy ebből tanulj? A nem ragaszkodást: Elengedést? A türelmet, a szótlanságot?  Hányszor kell még ezt átélnem? Fáradok. Az évek csak úgy peregnek. Mindig ugyanaz a bevásárlólista kerül a kukába és mindig ugyanazok a gondolatok a papiirra. Unom már. Kiszállnék, vagy visszamennék az időbe, hogy újra átélhessem a jót, amit kaptam. A jövőtől félek, állandóság van benne, mégpedig, h mindig minden el fog múlni. A változás iirtóztat. Csontjaimban fáj. Ettől öregszem, a sorozatos kis elmúlásoktól. Ha megszoknám végre elmúlnék én is. "Csak múlna(ék) már el, nem is én vagyok ez már."