jedilovag

 Ha átérezzük a nagy gyönyörüüséget, miért az a következő reakció, hogy keresünk valakit? Méghozzá embert? Miért szeretnénk mindig mindent megosztani valakivel? Miért mászunk rá, telepszünk, szagoljuk, fogdossuk, amikor csak az életnek örülünk és nem is a másiknak? 

 Itt basszuk el mindig, azt hisszük a másiktól jön, miatta van, vagy felé kell irányulnia minden boldogságunknak. Es itt lép be a szaporodás, tenyésztődés. Tavasszal a természet mindent felkiinál, hogy a lehető legboldogabb lehessen minden élőlény és örömükben elkezdenek párosodni. Majd leszakadnak, elválnak és szenvednek. A szerelem semmi más, mint egy belül keletkezett jó érzés (elégedettség) emberen való lecsapódása, ami csak fossal járhat utána. Nem a másik váltja ki, csak azt hisszük, mert nem tudunk másban gondolkodni, mint emberi formákban, Jézusokban, szakállas Istenekben...

Szerelmes vagyok, h kibe? Senkibe csak úgy, mindenbe.

Jól érezni magunkat, egyedül csak úgy és nem elmondani senkinek... (rémálom??? :D)

a nyugodt kellemes érzés után elkezdődik a belülről fesziités. Amikor legyőz az, amit beléd raktak. Hirtelen felébred és elkezdi nyomni magát kifelé. Izmaid megfeszülnek, szemeid kipattannak, arcod siirásba torzul, éles felsóhajtás és érzed megint ott van. Az idő múlásának tudata. Nincs visszaút, iigy alakult. Sose fogod megtudni, h történhetett volna-e máshogy. Elrontottál valamit? Mit kell, hogy ebből tanulj? A nem ragaszkodást: Elengedést? A türelmet, a szótlanságot?  Hányszor kell még ezt átélnem? Fáradok. Az évek csak úgy peregnek. Mindig ugyanaz a bevásárlólista kerül a kukába és mindig ugyanazok a gondolatok a papiirra. Unom már. Kiszállnék, vagy visszamennék az időbe, hogy újra átélhessem a jót, amit kaptam. A jövőtől félek, állandóság van benne, mégpedig, h mindig minden el fog múlni. A változás iirtóztat. Csontjaimban fáj. Ettől öregszem, a sorozatos kis elmúlásoktól. Ha megszoknám végre elmúlnék én is. "Csak múlna(ék) már el, nem is én vagyok ez már."