jedilovag

Sánta Őz, sziú főnök tanításai

“Azt hiszem, a fehér ember úgy fél attól a világtól, amelyet alkotott magának, hogy se látni, se érezni, se szagolni nem akarja. Ha az arcodba csapódik az eső vagy a hó, ha a jeges szél megdermesztett és most a füstölgő tűz mellett felmelegszel, ha a forró gőzfürdőből kijövet a hideg folyóba veted magad – akkor érzed, hogy élsz, de ti ezt az érzést már nem igénylitek. Skatulyákban éltek, kizártátok belőlük a nyár melegét és a tél fagyát, testeteknek nincs többé illata, Hi-Fi-lármával tele a fületek, ahelyett, hogy a természet neszeire figyelnétek, színészeket bámultok a tévében, akik nem létező élményekben részesítenek, mivel valódi, saját élményeitek már rég nincsenek, eszitek az ízetlen ételeket – hát így éltek ti. És ez nem jó.
Az étellel, amit esztek, ugyanúgy bántok, mint a testetekkel. Megfosztjátok természetes részeitől, ízétől, illatától, nyereségétől, hogy aztán mesterséges színt, mesterséges ízeket kapjon.
Nagyon megnehezítettétek, hogy helyesen, belülről éljük át a természetet, hogy részei lehessünk… Nem csak a földet, a sziklákat, az ásványokat tettétek tönkre, vagyis azokat a dolgokat, amelyeket ti “holt”-nak neveztek, pedig nagyon is elevenek; megváltoztattátok az állatokat is, melyek az ember hozzátartozói, a Nagy Szellem részei, olyan félelmetesen megváltoztattátok őket, hogy felismerhetetlenek lettek. Vannak farmok, ahol a csirkét a mellehúsáért tenyésztik. Azokat az állatokat alacsony ketrecekben tartják, folytonos tolongásban, mert ettől természetellenesen kifejlődnek a mellizmaik. A ketrecekben állandó nyugtató, álmosító, halk zene szól. Egyetlen hangos szó, és a csirkék bediliznek, nekirepülnek a rácsoknak és összetörik magukat. Ha egy madárnak szüntelenül görnyedt gerinccel kell élnie, természetellenessé, őrültté, gonosszá válik. Így van ez az emberekkel is. Ez az, amiért öngólt rúgtatok.
Nemcsak szárnyas és négylábú testvéreiteket változtattátok meg, nemcsak őket fosztottátok meg a karmaiktól és torzítottátok el, hanem saját magatokat is megnyomorítottátok. Az embereket bizottsági elnökökké, hivatalnokokká, bélyegzőóra-nyomkodókká tettétek. A nőkből háziasszonyokat, félelmetes hárpiákat csináltatok.
Az ember nem arra született, hogy az ilyesmit elviselje. Börtönökben éltek, ti csináltátok magatoknak, és úgy hívjátok, “otthon”, hivatal, gyár.
A madárra semmi szükség. Nincs bátorságotok tisztességesen megölni – levágni a fejét, lefosztani a tollát, kibelezni – nem, mindehhez semmi kedvetek. Így aztán csinos kis műanyag zacskóban kerül elétek, feldarabolva, konyhakészen, íze nincs, de bűntudat se jár vele… A ti felfogásotok szerint a háború is – ültök a repülőgépben, magasan a felhők felett, megnyomtok egy gombot, ledobjátok a bombákat, és nem nézitek meg, mi történik a felhők alatt – szagtalan, bűntelen és steril. Osztogatjátok, adjátok és veszitek a halált. Az összes dezodorotokkal együtt haláltól bűzlötök, de féltek a halál valóságától; nem mertek szembenézni vele. A halált is sterilizáltátok, suba alá került, megfosztottátok méltóságától. Mi indiánok azonban gondolunk a halálra. Én is. A mai nap például kitűnő lenne meghalni – nincsen sem nagy hőség, sem túl hideg. Jó nap arra, hogy egy szerencsés ember elérjen útja végére. Egy boldog ember, akinek sok a barátja. Másmilyen napok nem olyan jók. Azok önző, magányos embereknek valók, akiknek keserves dolog itt hagyni ezt a földet. De úgy gondolom, a fehérek ebből a szempontból alighanem minden napot rossznak tartanak.”
Szerző: Gini Papp
Forrás: Facebook

Amikor kozossegben van az ember azt hiszi egy ropke pillanatra, hogy nincs egyedul, hogy fontos, szeretik, kapja az agyszirtsimogatasokat. Ugyanez tortenik a parkapcsolatban is, egyutt toltott idokor. Aztan jon a zuhanas. "Vidd haza a gyereket!" Belegondolsz, hogy te most ki kell, hogy csatlakozz a kozossegbol, ezek szerint nem is szamit annyit a jelenleted, elotted egy maganyos ut hazafele es egy docogos altatas, egyedul megelve nehezsegeit, mig ok nevetgelnek, oromkodnek, esetleg olyan dolgokrol beszelnek, amikhez nagyon hozza szolhatnal, de nem tudsz, mert nem vagy jelen.

 Kicsi halal.

Egyszer mindenki meghal es azutan bizony nem szolunk hozza semmihez, szep lassan elfelednek. Azert mert En meghalok, nem kivanhatom, hogy mindenki meghaljon. Mi remiszt meg? Hogy nincs jelen az egom ott, ahonnan nagyon sok dicseretet, elismerest, szereplesi lehetoseget kapok, ahol bizonyithatnam, hogy megsem vagyok ostoba, hanem tajekozott es sokretu vagyok. Megveregetnem lefekveskor a vallam, hogy na ma is sok mindenkivel elhitettem mily bolcs vagyok. Sok esetben azonban vakarom a fejem, hogy minek kellett annyit locsogni.

Szep volt a hazaut. Minden csalogatott, hogy Lassak, hogy megeljem AZ UTAT HAZAFELE. Gyonyoru fenyek, nevetgelo gyerek a hatamon, mosolyok a villamos utasaitol. Itthon is kacaraszas a lanyommal, konnyu altatas es most egy nagyon kellemes tanulsag, onkifejezes.

Ostoba voltam, hogy agaltam a pillanat ellen, a valtozastol feltem, vizualizaltam a jovot, meghozza elegge horrorisztikusan. Turboztam az egomat, hogyha en ezt hagyom, akkor egy elnyomott asszony leszek, aki mindig csak a ferjet szolgalja, mindig csak o kap a jobol en egy malhas szamar vagyok, aki intezi a csalad ugyeit, majd az en eredmenyeimmel villog. Tudom, hogy mindezt, amit en tettem, o is megtenne. Foleg, hogy o most szulinapos volt, hogy a francba varhattam el, hogy mindenki felalljon az asztaltol es azt mondja, hogy ok, Nasinak aludnia kell, akkor menjunk haza, bulinak vege. Rendben, hogy mar lassan 2 napja unnepeljuk a szulinapjat es elorelathatolag meg 3 szulinapozas kilatasban van, de tudom, hogy egy nyoges es barmikor visszakaphatom en is ugyanezt a kedvesseget, hogy hazajon a lanyunkkal. Az fajt, hogy azt mondta, hogy ugyan vigyem mar a babakocsit is haza. Feltem, hogy a sotetben, siro gyerekkel nagyon messze vagyok a lakasunktol. Villamosra, regire, horror felcibalni. Idegesen odaloktem neki "neked ugyanannyi hazavinni". Mikozben tenyleg atgondoltam es nagyon szivesen segitettem volna neki, de az mar eromon felul lett volna. Hangozhatott volna ugyis, hogy "szivesen segitenek neked, hogy elviszem a babakocsit, de sotetben tul hosszu lenne az ut, gyalog, villamosra meg nem tudom egyedul felpakolni. Igy, nagyon nehezen es igy is lemondassal tudnek csak hazamenni, osztozzunk picit a terhen es kerlek a babakocsit te vidd haza, ha mar te maradhattal itt a baratokkal." 

Anyosom mondta mindig, hogy neki rabszolga sorsa volt aposom mellett. Ugyanis nyaralaskor neki kellett a gyerekkel loholni mikozben a fater sutkerezett a napon vagy zabalt, sort iszogatott. Felek, hogy nekem is ez lesz a sorsom. 

Miert lenne ez a sorsom? 

- mert Gergo is onzo, ferfibol van, mert elobb ugrok, mint Gergo ha Naska nyog egyet es o ezt tudja es kihasznalja, igy mindig en vagyok a soros

Igaz ez?

- Gergo nagyon segitokesz, barmikor barmire megkerem, megteszi. Nagyon szivesen atveszi Naskat akarmikor akarmennyi idore. Lehet, hogy megemliti, hogy jajj most ne, de akkor is szamithatok ra.

Hogy kerulhetem el ezt a sorsot.

- nem martirkodom, annyit vallalok, amennyit birok. Felismerem, hogy mikor kell kis szunetet tartanom. Ha kicsit en is lazulni szeretnek, akkor megkerem es nem veszek tudomast arrol, hogy most nyafog, hogy nem szeretne gyerekezni. Erositem magamban, hogy en nem anyosom vagyok es a ferjem nem az aposom. A mi hazassagunk szerelembol kottetett es Gergo latta, hogy anyjanak milyen nehez volt egyedul, igy nem koveti el ugyanazt a hibat, mint az apja es sokkal joszivubb is.

- ha rendszeresen foglalkozok magammal (kullem, sport, angol, onfejlesztes, olvasas, kreativkodas) akkor sokkal kellemesebb tars vagyok es ez meghalalodik, szivesen tolt velem idot es ker meg egy babysittert, hogy vigyazzon Naskara

- nem hiszem azt, nem hitetem el magammal, nem hagyok a kulso hipozisnak, hogy elhiggyem, hogy epp egy martir, elnyomott, szolga vagyok. Imadom csinalni, megelni minden percet Nancival. Amikor o jatszik es nekem kell vele foglalkozni, akkor az ajandek. Naska nagyon hamar felno, egyszer majd kirepul a csaladi feszekbol. Minden egyutt totott ido kincs. Lehet, hogy lesz majd olyan szakasza az eletunknek, amikor Gergo van vele en meg dolgozom, vagy mashol vagyok.

Minden ami tortenik velunk, az jutalom. Ne futsuk az egonkat, ne agaljunk a jelen ellen es ne haluzzunk borzaszto jovot, mert a gondolatnak teremto ereje van. Mi teremtjuk meg a jelennel a jovot. 10% ami tortenik, 90% az, ahogy megeljuk.

A legjobb Anyanak es Apanak!  Koszonom, hogy elhetem azt aki vagyok! Csinalhatom azt, amit szeretek es megis elfogadtok. Nincs elvaras es buntetes. Ez az igazi szabadsag. Ettol vagyok optimista es boldog! :) 

Honnan jon az orom? Gyermekunkbol, ferjunkbol, hobbinkbol, testunkbol?

Mihelyst megprobaljuk megragadni, hogy mi az allando oromforrasunk, elillan. Bebizonyitja, hogy nem kimerithetetlen, allando.

Azert hazasodunk azert szulunk gyereket es azert szenvedunk egy konditeremben, hogy kesobb majd oromunket leljuk benne? Magat a folyamatot meg nem is szeretjuk? Szenvedunk, hogy majd jo legyen? Vegigszenvedunk egy terhesseget, hogy majd megkaphassuk Ot, a nagy oromteremtot? Aki majd megvaltoztatja, bearanyozza az eletunket? Penzt gyujtunk, kolcsont veszunk fel, hosszasan szervezgetunk, kinlodunk, veszekszunk, hogy aztan alairjunk egy papirt es azt mondhassuk van egy ferjem? Mindent azert csinalunk, azert turunk, hogy aztan valamit megszerezzunk? Egy gyereket, egy ferjet egy szep testet? Azert gurizunk, hogy aztan legyen penzunk?

Minden csak egotaplalas. Gyotrodes egy tavolabbi joert. 

A kisbabak azert kezdenek el mozogni, azert huzodzkodnak, azert tesznek millio apro kis lepest mert elvettek toluk azt a szabadsagot es megkaptak azt a szenvedest, ami a mehen belul mashogy volt. Forognak, mert elvettek toluk a forgast. Keresnek, mert fajdalom van a foginyukben es kezdenek ehesek lenni. Azert ul, hogy kenyelmesebben, konyebben tudja megvizsgalni a targyakat... Megszuletunk egy fajdalommal, vaggyal, hogy megint minden olyan legyen, mint a paradicsomban es egesz eletunket ez a Vagy vezerli. Egy fajdalmas bortonnel, hiannyal szuletunk es ennek csillapitasa, kiszabadulasa az egesz letunk celja. 

Az egesz bolygo tele van A LETEZES AKARATAVAL. Az AKARATTAL.

Ahol tud megjelenik, olyan formaban ahogy csak bir. 

Mi van az akaraton tul, amikor leszarjuk az akarasunkat? A halal. Az ego halala.

Addig friss egy kepzodmeny:

- amig el

- amig terjed

- amig alakot tud valtoztatni (novekszik, atformalodik)

- amig fogyaszthato

- energiaval telitett

- ude

- zamatos

- szines

- erzelemmel tolt fel ha elfogyasztom

Mindennek a kulcsa a kivancsisag minden irant es a mult elhagyasa. Az a noveny ami mindig a gyokereit nezegeti lehajlik es visszaer a foldbe, ahol az magaeva eszi. A kivancsisag altal terjed felfele, az egig. Minel sokretubb dolgok foglalkoztatjak annal terebelyesebb es szilardabb lesz a lombkoronaja. Messze hullajthatja a magvait ki tudja melyik iranybol. 

Amiota leteznek pszichologusok, mintha mindenki feljogositva erezne magat, hogy neha lehet depresszios, sajnaltathatja magat, lehetnek fobiai, kezeltetheti magat, kerhet kivulrol segitseget. Kulonoskepp akkor maradnak kevesen, amikor valami igazolt hianyzasunk lehet a tudatossagtol, mint pl gyerekszuletes, rossz ido, fajdalmak. Kivulrol varunk segitseget, pedig senki se tud segiteni. Mindannyian varjuk felnottkent is, hogy ilyenkor valaki felvegyen es cipeljen a hatan, nyalogasson minket, mint egy macskaanya siro kolyket. A stresszhelyzeteket felhasznaljuk, h ne kelljen belulrol fakadoan jol ereznunk magunkat, hanem mintegy atadjuk ezt a feladatot masnak. Ha nem tud segiteni, akkor meg bena, odasietunk mashoz.

Tesom idezte nemreg:

"Ne állj ellen a fájdalomnak! Add meg magad a bánatnak, a kétségbeesésnek, a félelemnek, a magánynak, a szenvedés bármely formájának. Légy szemtanúja anélkül, hogy minősítenéd!
Engedd ott lenni! Öleld át! Aztán lásd, ahogyan az elfogadás csodája a szenvedést mélységes békévé alakítja. " -Eckhart Tolle

Ha eddig sikerult is mindig valakinek atpasszolni es nyalintasokat kicsikarni, a halal bardojat tuti egyedul fogjuk vegigcsinalni.

A hazassag onzessel indul. Kotunk egy szerzodest egy masikkal, hogy majd elkiser mindenhova es megfogadom hogy cserebe en is elkiserem mindenhova. Na de hova? Nem fog velem meghalni es utana se fogom mar latni.

"Öt hét múlva megházasodom. Soha nem gondoltam magam házas típusnak. Élveztem a szabadságot, hogy bárhová elmehetek. Ez most kellemetlen érzéseket kelt bennem. A játék, hogy összeházasodunk valakivel, különösen isteni játék, a már meglévő igazság szimbóluma és ünneplése. Sokan azt képzelik, hogy az igazi szabadság a test szabadsága, hogy csak azt tesszük, amire vágyunk. Te megtapasztaltad ezt a viszonylagos szabadságot, és felismerted, hogy a személyes vágyak követése korlátozott, hogy az igazi szabadság ennél több. Van valami mélyebb szabadság a vágyak követésénél. Ha azt gondolod, hogy szabad vagy, mert azt teszed, amit akarsz, gyerekes elképzelést táplálsz a szabadságról. A valódi szabadságnak semmi köze a vágyakhoz. A házasság elkötelezettsége egy fajta halál, nem így van? Az „én" és a „szabadságom" elképzelésének halála. Én magasztalom az igazi házasságot! Amikor felismered azt, hogy korlátlan vagy, akkor a házasság korlátai e szabadság és szépség paradox kifejeződéseivé válnak. Az igaz házasság azt tükrözi vissza, hogy elválaszthatatlan kapcsolatban állsz minden élettel. Légy hű ehhez az öleléshez, tekintet nélkül a kényelmetlenségekre, tekintet nélkül a vágy vonzására. Sok házasság csupán szolgaságon és vagyonmegosztáson alapuló intézmény. Az igaz házasság a szabadság ünneplése: szangha*, az igazság támogatása. Az Én házassága az Énnel."

Azt hisszuk, hogy tartozunk valakihez, hogy valakivel megosztjuk eletunket. Ha adunk, majd kapunk is.  Hazassag utan majd minden mashogy lesz, lesz tarsam, valaki mellettem, valaki aki vegigkiser es olyan lesz, mint amilyen embert en megalmodtam magam melle. Majd kezdjuk felismerni, hogy a masik neha nem ugy cselekszik, mint ahogy en azt elvarom, sajat utjat jarja es azt szeretne ha en lennek az o kiseroje, kutyaja es tűrnek es figyelnek minden mozdulatara. Ha egy dologban is maskent cselekszunk, mint amit a masik elvar, pl mas szint szeret, mint en, tehat MAS, mint en akkor felhaborodunk, megijedunk, h je egy masik emberrel van dolgom, nem egy oldalbordamrol. Micsoda illuzio... En vagyok, bar azt se nagyon tudom en ki vagyok, csak neha erzem magam, mint egy fuvallat ket lengoajto kozott. Neha azt hiszem no vagyok es ferfi kell mellem, neha azt, hogy okos es okos ember kell mellem, neha hogy fiatal, jo kedelyu es a masik is legyen az. Neha almosnak neha faradtnak erzem magam es jo lenne ha masik is az lenne. Ha reggel sokaig alszom, aludjon o is, ha koran kelek, es pezsgek o is tegye azt. Arnykepem ami elkiser, hogy ne erezzem ezt a nagy egyedul bolyongast, hogy minden csak illuzio, hogy mindent egyedul kell csinalnom, hogy egyedul kell meghalnom es egyedul kelljen viselnem a fajdalmakat. A fajdalmakat mik megszokasbol es elengedesbol tornek elo. Miert jatsszuk ezt a jatekot? Miert taplaljuk magunkat illuziokkal, hogy nem vagyunk egyedul? Lekotjuk es feloldjuk magunkat, hogy aztan rajojjunk megsincs senki akiben feloldodtunk. Egyedul megyunk utunkon, amiket mi vizionalunk magunknak. Nincs senki aki elkiser, nincs senki aki velem hal meg es lesz velem majd a halalon tul is. Csak en vagyok. Hat probaljam magam jol erzeni abban amit teremtek magamnak. Ha teremtek magamnak egy babát elvezzem a vele foglalkozast, elvezzem hogy elkiserem egy darabig, de o se lesz az aki elkiser. Nem lesz tars. Csak adni szeretnek, ne varjak cserebe semmit, ugyse kapok, csak neha, varatlan pillanatban, mintegy becsapaskent, hogy majd minden igy lesz ezutan is, es orokke kapni fogok, de nem, majd jon megint a raeszmeles, hogy csak egyszer es akkor, a legvaratlanabb idopontban kaptam. Hogy mit? Egy illuziot, hogy itt van mellettem es nem vagyok vegtelenul egyedul. Amikor az ember meghal latni fogja, hogy minden csak o volt, minden csak kivetules, nincs is mas, nincs is senki, egy nagy lufi van, amit mi teremtunk. 

Szabadok vagyunk, oda megyunk es azt teszunk amit akarunk es ez pokolian remiszto. Barmit megteremthetunk, barmive valhatunk, bar ugyse leszunk azok, nem leszunk okosak, szepek, almosak, nok, csak azt hihetjuk hogy pillanatnyilag azok vagyunk. Minden csak pillanatnyi - vagy hosszabb ideju illuzio. Nincs ferfi es nincs no es nincs ferfi es no kozott hazassag.. Neha azt hihetjuk, hogy osszezavarhasson, de nem. Nincs senki akivel hazassagot lehetne kotni, csak es kizarolag magunkkal, hogy hivek maradunk onmagunkhoz. Elfogadjuk amit kapunk es elfogadjuk az egyedulletet, ez az onmagunkkal kotott hazassag. Nincs masik, magunkkal kotunk hazassagot.. Nincs koveteles, nincs csalodas. Nincs harag, irigyseg, fajdalom. Csak vagyunk es varunk, hogy mi lesz, megszemleljuk de nem cselekszunk. Minek? Nem tehetunk ugyse semmit, nem mi iranyitunk, hogy mik torjenek a felszinre, milyen gondolatok bukkanjanak elo, a mi dolgunk megfigyelni, varni mig vegul tenyleg tok egyedul leszunk, vagyis mindenki csak mi vagyunk. Semmi mas.

Megiitélünk, fölényre törekszünk, ki akarunk válni a tömegből miközben rettegünk magunktól és a valódi elszakadástól. Képtelenek vagyunk meghalni, a dolgokat egyszerre elfogadni. Se onto- se filogenetikailag nem sok változás észlelhető. Az idő nem is játszhat szerepet, nem segiithet, nem változtathatja ezt meg. Az ego a látszatvilágban, ahol minden arról szól, h "életben maradjunk" és szaporodjunk ezek állandó jegyek maradnak. Elnyomás, falkaszellem, versengés... Harc az élelemért, párosodásért, területért. Ölés, marakodás, behiizelgés, megalkuvás, hatalmora törekvés, birtokba vétel... Mitől lesz valaki valóban más? Ha nem viselkedik ösztönösen, ha tudata erősebb a reflexeknél. Ha gyakrabban, mint az átlag, nem részese a látszatvilágnak, hanem inkább szemlélője.

Ehhez mi kell? Bátorság. Merni, meghalni. Beleugrani saját magunkba. Hátradőlni és figyelni a jelenségeket. Ekkor fájdalomtestünk elidegenedik. Csak látjuk, hogy valaki szúrkálja, v épp siimogatja. Mikor, milyen érdekből. Unalmas kis játékok. Az egész lét mindig ezekről szól. Minden cselekvés, beszéd egyfajta kapaszkodás a létbe, az illúziók világába.

Ilyen pl az is, ha megvakarom a viszkető karom, v ha kifejezem véleményem. Önkönnyiités. Azért teszem, hogy nekem jobb legyen, mert éppen rossz. Nem tudom elfogadni a viszketést ezért elmúlasztom. Nem tudom elfogadni a tényeket, ezért terjesztem az én álláspontom. Az enyémet! A véleménynyiilvániitás általában kéretlenül jön. (egy tanácstalan ha segiitséget kér, nem véleményt mondok, hanem együtt járjuk át az opciókat, iigy az nem az én véleményem, ami konklúzióként kijön, hanem együtt kitalált gondolatmenet) Nem is az a szándék, hogy a másik viszketését enyhiitsem a véleménynyilvániitásommal, hanem a magamét. Azért történik, h minden megváltozzon, úgy ahogy nekem jó. Ha az a véleményem, h a kert ronda és mindenkinek elmondom, h az, mindenkiben azt akarom generálni, h ők se fogadják el a kertet jelenlegi állapotában. Lássák meg benne a nem szépet és változtassanak rajta. Miért nem én teszem? Vagy nem vagyok biztos benne, h valóban ronda, vagy lusta vagyok, vagy gyáva, vagy nincsenek meg az eszközeim, h rendbe tegyem. Lényegtelen, a fontos csak az, h én nem tudom elfogadni rondaságát és ezért másokba is az én látásmódom táplálom, azért, h nekem utána jobb legyen. Hogy a kert megszépüljön és nekem nyugtom legyen.

Ám mi van, ha valaki azt mondja, hogy a kert szép? Itt már meredekebb a helyzet. Ha győzködöm, elnyomom, hatalmaskodni akarok, legyőzni, saját akaratomat keresztül vinni, azért, hogy Én megnyugodhassak. Ezért minden eszközt bevetek és letiprom a másik nézőpontját. A véleménynyilvániitás öncéluu mindig és különböző módon agressziiv. Soha nem másért van, mindig magunkért.

A véleménynyilvániitás nem más, mint megkérni mást, h vakarja meg viszkető testrészünket, elhitetve vele, h az neki is viszket és neki is jobb, ha megteszi.

"A vélemény ideológiává kövesedett ego-védő kifogás." Marie Clarence

Egy lyuk
Tátong benned,
Amit kétségbeesetten
Próbálsz betömni.

Különféle élvezeteket
Öntesz bele,
Hogy ettől
Jól érezd magad.

Időnként,
Amikor elég élvezetre lelsz, A lyuk csordultig telik.
Ez a kiegyensúlyozottság áldott pillanata.

Ám az űr
Feneketlen,
Tartalma keresztülfolyik rajta, S te megint ott állsz
Üresen,
Kétségbeesetten
Még többet akarva.

Ram Tzu tudja, mi a teendő: Téged kell a lyukba hajítani.

 Elhitették velünk, hogy ami megjelenik, az a valóság, és egyben kijelöli határainkat is. A szenvedés látszólagos elkülönültség és látszólagos jövés-menés hiedelméből ered. Egyenesen a vágyódásba merültem. A vágyódás közvetlen megtapasztalásával pedig azt ismertem fel, hogy nem ment el!

Együtt vagy valakivel, aki tekintet nélkül a külső megjelenésre, az érzésekre, a gondolatokra, a vonzódásra vagy tasziitásra - egy pillanatra sem hiszi azt, hogy különbözöl tőle. Ez a nektár. Ez az amiről a sziived mélyén tudod, hogy igaz. Ilyen különleges módon együtt lenni valakivel - ez a szatszang.

Eled azt ami vagy. Csinalod azt amit szeretsz es mindenki elfogad. Nincs elvaras es buntetes. Ez az igazi szabadsag. Ha igy elsz te vagy a legboldogabb ember.

 "A kezdő tudatában nincs olyan gondolat, hogy elértem valamit. Minden énközpontú gondolat korlátozza hatalmas tudatunkat. Ha nem gondolunk sikerre, sem önmagunkra, igazi kezdők vagyunk. Akkor tényleg tanulhatunk valamit. A kezdő szelleme az együttérzés szelleme. Amikor tudatunk együtt érző, akkor határtalan." 

"Testünk és tudatunk nem kettő és nem egy. Ha azt gondoljuk, hogy testünk és a tudatunk kettő, az tévedés; ha úgy véljük, egy, az is tévedés. testünk és tudatunk kettő is és egy is."

"Amikor megpróbálsz elérni valamit, tudatod másfelé kezd kóborolni."

"Amit énnek nevezünk, csak egy lengőajtó, ami ide-oda leng, amikor ki-és belélegzünk."

"Te magad kelted a hullámokat a tudatodban. Ha hagyod a tudatodat, ahogy van, meg fog nyugodni. ezt a tudatot hiivjuk nagy tudatnak."

"A tudat megálliitása nem a tudat tevékenységének megálliitását jelenti, hanem azt, hogy tudatod áthatja az egész testedet. Tudatod követi a légzésedet. Teljes tudatoddal a kezedben lévő mudrát formázod. Teljes tudatoddal ülsz, fájó lábakkal, anélkül hogy ez zavarna. Ez a haszon gondolatától mentes ülés. Először kötöttségnek érzed a tartást, de amikor már nem zavar a kötöttség, megtaláltad az üresség üresség, és a forma forma jelentését. Tehát a gyakorlás módja az, hogy bizonyos kötöttségek között kell megtalálnod a saját utadat."

"Amikor ülsz, akkor csak ülj, anélkül hogy zavartatnád magad a fájó lábaidtól vagy álmosságtól. Ez a zazen."

Egyéniségek vagyunk, nem vagyunk alapok. Gondoljuk, miközben borotválkozunk, fogszabályzózunk, nyelvünket jól betanult közhelyekkel tornáztatjuk, illemtant tanulunk, hogy mégiscsak ugyanolyanok legyünk, mint a többi. Tollainkat (barátainkat) tépkedjük ki, nehogy más fajhoz tartozónak higgyenek kacsatársaink.

Van egy legkisebb közös többszörös, minden szám/lény osztója. Senki se kételkedik benne, hogy az jó-e. Betanult megiitélési formák. Begyakorolt különbségtételek jó és rossz között. Ha megkérdőjelezed.... "Hülye vagy? Hogy a francba ne lenne helyes, igaz, jó, követendő? Máglyára veled te deviáns buzi! Használj fogkrémet, mondd hogy "egészségedre" ha valaki tüsszent, légy igényes... Hisz ez a jó, Kispista meg a nagyanyáink is megmondták, ez a megszokott, tehát jó."... hangzik válaszul, igazán átgondolt, saját látásmód...

Hülye kis síneken mozog mindenki és beszarik ha lába alá néz. Úristen, lépjek le róla? Menjek egyedül? Mit fognak szólni a többiek???

Gyertek keblemre gyermekeim! Kis elesett árvácskák. Mindenki menekül valahová, valakibe, mert képtelen egyedül lenni, semmit se téve.

Ilyenek vagyunk. Egyformák. Unalmasak.

 "odadobni magad minden jöttmentnek,egy kis kezdeti gyengédségért....ez gyengeség.... a nööiség két alapvetöö mozgatója....hogy eladni magukat a férfiaknak....a másik az anyaság....

   A kérdés várható volt. Minek mentem bele? Csak jött, megtörtént. Minden. A találkozás, az érzés. Egyre jobban sodródom bele, de mindezt tudom. Talán ebben más, mint a többi, hogy tudom mi történik körülöttem. Nem mondom, hogy csak jó. Várakozást szül. Mindig többet és többet akar az ember. Szenvedéllyé válik. Ellen kéne állni? Látom a buktatókat. Semmit se tehetünk, minden megtörténik. Azért vagyok felelős, hogy hogyan élem meg. Most jól. Élvezem. Izgalommal tölt el és melegséggel, bár szétszórtabbá tesz, instabilabbá. Úgy érzem magam, mint egy fa, amit fúj a szél. Csillognak a levelek, ágai kecsesen meghajlanak, de majd meglátjuk mennyi marad belőle. Nem állhatok ellen neki, hisz jó. Siimogat.

 Ha átérezzük a nagy gyönyörüüséget, miért az a következő reakció, hogy keresünk valakit? Méghozzá embert? Miért szeretnénk mindig mindent megosztani valakivel? Miért mászunk rá, telepszünk, szagoljuk, fogdossuk, amikor csak az életnek örülünk és nem is a másiknak? 

 Itt basszuk el mindig, azt hisszük a másiktól jön, miatta van, vagy felé kell irányulnia minden boldogságunknak. Es itt lép be a szaporodás, tenyésztődés. Tavasszal a természet mindent felkiinál, hogy a lehető legboldogabb lehessen minden élőlény és örömükben elkezdenek párosodni. Majd leszakadnak, elválnak és szenvednek. A szerelem semmi más, mint egy belül keletkezett jó érzés (elégedettség) emberen való lecsapódása, ami csak fossal járhat utána. Nem a másik váltja ki, csak azt hisszük, mert nem tudunk másban gondolkodni, mint emberi formákban, Jézusokban, szakállas Istenekben...

Szerelmes vagyok, h kibe? Senkibe csak úgy, mindenbe.

Jól érezni magunkat, egyedül csak úgy és nem elmondani senkinek... (rémálom??? :D)

a nyugodt kellemes érzés után elkezdődik a belülről fesziités. Amikor legyőz az, amit beléd raktak. Hirtelen felébred és elkezdi nyomni magát kifelé. Izmaid megfeszülnek, szemeid kipattannak, arcod siirásba torzul, éles felsóhajtás és érzed megint ott van. Az idő múlásának tudata. Nincs visszaút, iigy alakult. Sose fogod megtudni, h történhetett volna-e máshogy. Elrontottál valamit? Mit kell, hogy ebből tanulj? A nem ragaszkodást: Elengedést? A türelmet, a szótlanságot?  Hányszor kell még ezt átélnem? Fáradok. Az évek csak úgy peregnek. Mindig ugyanaz a bevásárlólista kerül a kukába és mindig ugyanazok a gondolatok a papiirra. Unom már. Kiszállnék, vagy visszamennék az időbe, hogy újra átélhessem a jót, amit kaptam. A jövőtől félek, állandóság van benne, mégpedig, h mindig minden el fog múlni. A változás iirtóztat. Csontjaimban fáj. Ettől öregszem, a sorozatos kis elmúlásoktól. Ha megszoknám végre elmúlnék én is. "Csak múlna(ék) már el, nem is én vagyok ez már."

Van amikor arra ébredsz, hogy kifolyt belőled minden boldogság. Egy sóhajtással a földbe olvadjak, ezt kivánom. Átlátszónak lenni, levedleni a testet és csak lebegni minden felett. Elérni a boldog ürességet... 

Mindig visszaránt valaki és bánt. Harcolok vele, feladom, majd menekülök a magányba, az egyedüllétbe. Itt elérem mindezt.

Otthon vagyok. Igazából otthon. Nem bánt senki, jól vagyok, szeretet vesz körül, nyugalom van, elfogadás, simogató, lágy ölelés.

Más is erre vágyik, az elfogadásra. Miért kritizálunk és hőzöngünk? Miért követelünk és elvárunk? Minden ember önző, gyarló. Mindenki elsősorban magát szereti és védi. Állandóan rettegünk, hogy valamit elvesznek tőlünk, hogy roncsolódunk a kegyes hazugságokkal, az erőltetett mosollyal és kerüljük. 

Elvesztenénk különben magunkat? Miért, mik vagyunk mi? Mi vagyok én? Egy szellem, mi rétegeket aggatott és kapott magára. Testet, hovatartozást minden téren. Ez lennék én? Mindenhonnan, mindenféléből összeollózott valami? Miért létezem? Honnan jöttem? Ha ezt nem tudom mit veszithetek? Ha tudom, hogy ennél több vagyok, hogy tudom megmutatni? Sehogy. Önmagától jön. Kiáramlik, majd elidegenedik. egyszer talán elolvasod és látod, hogy mindenkiből ugyanaz jön. Mindenki önkifejez, de senki se tud. Minden tucat, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Mindig újratermelődik ugyanaz. Elfogy? Átalakul, változik és a változás állandó lesz. Csak az örök változás, mi állandó. Miért nem hagyjuk, hogy megváltozzunk? És befogadjunk mindent? Fájdalmasan nehezen megy. Félünk, hogy elveszünk, pedig nem is abból vesztünk, ami vagyunk, hanem csak az álarcokból.

El kell fogadnom, hogy minden vagyok, hogy mindenben ugyanaz van és mégis más. Végtelen sok vagyok. Nincs nemem, nincs korom, nincs származásom, nincs országom, nincs nyelvem, nincs testem. Ha ezt elfogadom egyből feloldozok. Eltünik a fájdalomtestem. Boldog leszek. Mindent elfogadom, magam is, hisz nem tudok más lenni. Nem ragaszkodom semmihez.