Megiitélünk, fölényre törekszünk, ki akarunk válni a tömegből miközben rettegünk magunktól és a valódi elszakadástól. Képtelenek vagyunk meghalni, a dolgokat egyszerre elfogadni. Se onto- se filogenetikailag nem sok változás észlelhető. Az idő nem is játszhat szerepet, nem segiithet, nem változtathatja ezt meg. Az ego a látszatvilágban, ahol minden arról szól, h "életben maradjunk" és szaporodjunk ezek állandó jegyek maradnak. Elnyomás, falkaszellem, versengés... Harc az élelemért, párosodásért, területért. Ölés, marakodás, behiizelgés, megalkuvás, hatalmora törekvés, birtokba vétel... Mitől lesz valaki valóban más? Ha nem viselkedik ösztönösen, ha tudata erősebb a reflexeknél. Ha gyakrabban, mint az átlag, nem részese a látszatvilágnak, hanem inkább szemlélője.
Ehhez mi kell? Bátorság. Merni, meghalni. Beleugrani saját magunkba. Hátradőlni és figyelni a jelenségeket. Ekkor fájdalomtestünk elidegenedik. Csak látjuk, hogy valaki szúrkálja, v épp siimogatja. Mikor, milyen érdekből. Unalmas kis játékok. Az egész lét mindig ezekről szól. Minden cselekvés, beszéd egyfajta kapaszkodás a létbe, az illúziók világába.
Ilyen pl az is, ha megvakarom a viszkető karom, v ha kifejezem véleményem. Önkönnyiités. Azért teszem, hogy nekem jobb legyen, mert éppen rossz. Nem tudom elfogadni a viszketést ezért elmúlasztom. Nem tudom elfogadni a tényeket, ezért terjesztem az én álláspontom. Az enyémet! A véleménynyiilvániitás általában kéretlenül jön. (egy tanácstalan ha segiitséget kér, nem véleményt mondok, hanem együtt járjuk át az opciókat, iigy az nem az én véleményem, ami konklúzióként kijön, hanem együtt kitalált gondolatmenet) Nem is az a szándék, hogy a másik viszketését enyhiitsem a véleménynyilvániitásommal, hanem a magamét. Azért történik, h minden megváltozzon, úgy ahogy nekem jó. Ha az a véleményem, h a kert ronda és mindenkinek elmondom, h az, mindenkiben azt akarom generálni, h ők se fogadják el a kertet jelenlegi állapotában. Lássák meg benne a nem szépet és változtassanak rajta. Miért nem én teszem? Vagy nem vagyok biztos benne, h valóban ronda, vagy lusta vagyok, vagy gyáva, vagy nincsenek meg az eszközeim, h rendbe tegyem. Lényegtelen, a fontos csak az, h én nem tudom elfogadni rondaságát és ezért másokba is az én látásmódom táplálom, azért, h nekem utána jobb legyen. Hogy a kert megszépüljön és nekem nyugtom legyen.
Ám mi van, ha valaki azt mondja, hogy a kert szép? Itt már meredekebb a helyzet. Ha győzködöm, elnyomom, hatalmaskodni akarok, legyőzni, saját akaratomat keresztül vinni, azért, hogy Én megnyugodhassak. Ezért minden eszközt bevetek és letiprom a másik nézőpontját. A véleménynyilvániitás öncéluu mindig és különböző módon agressziiv. Soha nem másért van, mindig magunkért.
A véleménynyilvániitás nem más, mint megkérni mást, h vakarja meg viszkető testrészünket, elhitetve vele, h az neki is viszket és neki is jobb, ha megteszi.
"A vélemény ideológiává kövesedett ego-védő kifogás." Marie Clarence
