Van amikor arra ébredsz, hogy kifolyt belőled minden boldogság. Egy sóhajtással a földbe olvadjak, ezt kivánom. Átlátszónak lenni, levedleni a testet és csak lebegni minden felett. Elérni a boldog ürességet...
Mindig visszaránt valaki és bánt. Harcolok vele, feladom, majd menekülök a magányba, az egyedüllétbe. Itt elérem mindezt.
Otthon vagyok. Igazából otthon. Nem bánt senki, jól vagyok, szeretet vesz körül, nyugalom van, elfogadás, simogató, lágy ölelés.
Más is erre vágyik, az elfogadásra. Miért kritizálunk és hőzöngünk? Miért követelünk és elvárunk? Minden ember önző, gyarló. Mindenki elsősorban magát szereti és védi. Állandóan rettegünk, hogy valamit elvesznek tőlünk, hogy roncsolódunk a kegyes hazugságokkal, az erőltetett mosollyal és kerüljük.
Elvesztenénk különben magunkat? Miért, mik vagyunk mi? Mi vagyok én? Egy szellem, mi rétegeket aggatott és kapott magára. Testet, hovatartozást minden téren. Ez lennék én? Mindenhonnan, mindenféléből összeollózott valami? Miért létezem? Honnan jöttem? Ha ezt nem tudom mit veszithetek? Ha tudom, hogy ennél több vagyok, hogy tudom megmutatni? Sehogy. Önmagától jön. Kiáramlik, majd elidegenedik. egyszer talán elolvasod és látod, hogy mindenkiből ugyanaz jön. Mindenki önkifejez, de senki se tud. Minden tucat, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Mindig újratermelődik ugyanaz. Elfogy? Átalakul, változik és a változás állandó lesz. Csak az örök változás, mi állandó. Miért nem hagyjuk, hogy megváltozzunk? És befogadjunk mindent? Fájdalmasan nehezen megy. Félünk, hogy elveszünk, pedig nem is abból vesztünk, ami vagyunk, hanem csak az álarcokból.
El kell fogadnom, hogy minden vagyok, hogy mindenben ugyanaz van és mégis más. Végtelen sok vagyok. Nincs nemem, nincs korom, nincs származásom, nincs országom, nincs nyelvem, nincs testem. Ha ezt elfogadom egyből feloldozok. Eltünik a fájdalomtestem. Boldog leszek. Mindent elfogadom, magam is, hisz nem tudok más lenni. Nem ragaszkodom semmihez.
