Ha átérezzük a nagy gyönyörüüséget, miért az a következő reakció, hogy keresünk valakit? Méghozzá embert? Miért szeretnénk mindig mindent megosztani valakivel? Miért mászunk rá, telepszünk, szagoljuk, fogdossuk, amikor csak az életnek örülünk és nem is a másiknak?
Itt basszuk el mindig, azt hisszük a másiktól jön, miatta van, vagy felé kell irányulnia minden boldogságunknak. Es itt lép be a szaporodás, tenyésztődés. Tavasszal a természet mindent felkiinál, hogy a lehető legboldogabb lehessen minden élőlény és örömükben elkezdenek párosodni. Majd leszakadnak, elválnak és szenvednek. A szerelem semmi más, mint egy belül keletkezett jó érzés (elégedettség) emberen való lecsapódása, ami csak fossal járhat utána. Nem a másik váltja ki, csak azt hisszük, mert nem tudunk másban gondolkodni, mint emberi formákban, Jézusokban, szakállas Istenekben...
Szerelmes vagyok, h kibe? Senkibe csak úgy, mindenbe.
Jól érezni magunkat, egyedül csak úgy és nem elmondani senkinek... (rémálom??? :D)
